CsodaPatrik

Ahogy próbálom magam összetartani mindig elképzelem a valamit ami összetart. Egy időben kis falucska volt, házakkal, kerítéssel, fákkal stb. Aztán amikor jött egy-egy rosszabb pillanat, sírással, kétségbeeséssel, tehetetlenséggel mindig jött az amúgy láncon tartott, sarokban gubbasztó fekete szörny és lerombolta az egészet. És akkor lehetett összerakni, felépíteni, helyretenni újra mindent. Ez ment egy darabig, de egy idő után sajnos már csak a pusztaság maradt. 

Most törékenység van. Ez körülbelül annyi, hogy random el tudnám magam sírni, nem is kell semmilyen trigger. Elalszik, kicsit én is elbóbiskolok, felébredek és sírhatnékom van. Teszek-veszek miközben alszik, ránézek, hogy lélegzik-e és sírhatnékom van (persze hogy lélegzik). Ilyenkor a bennem lévő üvegkocka eltörik és én mezítláb mászkálok a törött darabkákon. 

Mos elég sok dolgunk van, folyton menni kell valahova, kontrollok, vérvétel, konduktor, háziorvos… jó, mert az ember kimozdul, kénytelen felöltözni, megfésülködni, és ez rutinná válik. Rossz mert olyan jó lenne pihenni csak itthon. Majd holnap, elvileg semmi dolgunk nincs. És azt utálom, hogy ez mind ilyen “kell”. Szóval nem én választom meg, hogy jó akkor ma menjünk ide-oda, hanem menni kell. Elmennék én a világ végére is a Patrikért, nem arról van szó, meg ez nyilván időszakos, október közepéig tart, utána nyugi lesz. De jó lenne megválasztani, hogy mikor akarok sétálni, vásárolni menni és nem összekötni a kellemeseket a hasznosakkal. Bár jelenleg az alattunk zajló felújítás miatt menekülnék itthonról, de igazából nincs hova 😀 úgyhogy én tűrök, Patrikot meg nem különösebben zavarja, még mosolygott is rá. 

Jó rég nem írtam már, aminek az oka, hogy egy kicsit jobban voltam. Először beírtam, hogy “átmenetileg” de aztán kitöröltem. Nem lehet átmeneti, ezért még megpróbálkozom ismét azzal, hogy megszabadulok az őrjítő gondolatoktól, amik megakadályoznak nagyon sok dologban. Ami augusztusban meghozta a változást, a Forrest Gump című film volt, és azt hiszem ideje lenne újra megnéznem. 

Patrik egészen jól van, a rohamok mérséklődtek alvás utánra, akkor sem mindig. A kedve tök jó, folyamatosan gügyög, sikít, természetesen mindezt boldogan. Előfordul, hogy kedvtelenül nyünnyög, főleg amikor kemény időjárásváltozások vannak. A lábait szépen kapkodja, és a kezeivel is egyre ügyesebb, már nyújtogatja a jobb kezén az ujjakat, és a ballal ráncigálja azokat. Más mozgásról még nem tudok beszámolni, de hason fekve nagyon szépen tolja ki magát és emeli a buksiját, nem tartja meg sokáig, de majd arra is sor kerül. A figyelme is alakul, már követ táblákat, fixál és gyanúsan néz embereket. Mosolyt és nevetést is ki lehet csalni belőle megfelelő kitartással. Eléggé akaratos, ha nem akar enni akkor nem fog. Igen, amikor azt gondoltam, hogy most már minden tök jó, akkor rájött, hogy nagyon unja a banánt (pontosabban a vaníliát) és nem hajlandó megenni, ezért 2x is sugárba hányta vissza. Nem volt beteg, semmi baja nem volt, de azóta kicsit nehézkes az evés. A hozzátáplálás meg még nehézkesebb, adtam neki múlt héten krumplit kókuszzsírral keverve, de csak nyammogott. 

Szóval néhány hétig szerintem nem is sírtam. Aztán egyszercsak már nem tudom miért eltört a mécses, és azóta egy-egy hülye trigger hatására előtör belőlem a bőgés és csak nagyon nehezen áll meg. Nem szeretek sírni, nem segít. Csal rosszabb lesz, esze,be jut az összes rossz dolog ami történt és csak csúszom lefelé megállás nélkül. És egyre többször fordul elő, egyre kevesebb kell ahhoz hogy kiboruljak. 

Most, ma azon akadtam ki, hogy miért vannak még mindig rohamok. Ezen minden nap kiakadhatnék, de ma megvárattak a kórházban az endokrinológián a vérvétel előtt és ez extrán hat rám. Gyűlölöm azt a helyet. Mindegy, nem ez a lényeg. Csak szeretném ha vége lenne, ha egyszercsak elmúlnának, mint másoknak. Igen, leírtam az utolsó kettő szót is tök feleslegesen mert bőven el kellene felejtenem azt, hogy vannak mások és velük mi van. Csak mi vagyunk a fontosak, csak Patrik és hogy ő jobban legyen. 

Néha én is érzem úgy hogy nem bírom tovább. 

Na, és azért újratervezés a cím mert igenis az elejéről kell elkezdenem. Jön a szülinapja, meg kell ezzel is küzdenem. Igenis le fogom írni, meg kell szabadulnom a múlttól, hogy a jövőre és a jelenre tudjak koncentrálni. Nem tudom mikor kezdem, de nemsokára. 

Mást nem nagyon csinálnak. A kedvem eléggé hullámzó, néha nagyon optimista tudok lenni néha viszont nagyon el tudok süllyedni. Vasárnap volt a legjobb napunk az elmúlt hetekben, gyakorlatilag nem volt roham. Azóta azért előfordul, de mintha kevesebb lenne, nem minden alvás után… csak a kedve nem az igazi. Oké, meleg van, oké ma már nem kapott egyáltalán Convulexet, szóval csomó baja lehet úgy amúgy… de annyira szeretném mosolyogni látni, hogy élvezi az életet. Hogy szereti és boldog. De nem tudom mit gondoljak, csak remélem, hogy nem fáj semmije. Tegnap adtam neki vízhajtót, már nagyon pufi és sokat is hízott 1 hét alatt. Szerencsére semmi extrát nem vettem észre ami negatív lenne. Utálom a gyógyszereket már nagyon, szeretném abbahagyni… pedig a gyógyszerelhagyások sem piskóták, nehéz időszak lesz ha a medrolt is elhagyjuk majd most… 

Próbálgattam amúgy és nekem úgy tűnt, hogy követte a fekete-fehér táblákat. Meg mintha érdeklődőbb is lenne, bár ezt nehéz megítélni. Annyira szeretném, ha könnyebben mozogna, nem lennének befeszítve a karjai és kalimpálni a kis lábacskáival. Szokott most egyre többet de azt hiszem telhetetlen vagyok. Pedig tudhatnám, hogy most jön a neheze majd.

Közben pedig mindig tűkön ülve várom a pénteket, hogy mit mond majd az EEG. Tiszta ideg is leszek emiatt szépen lassan ahogy egyre közeledik az időpont. Mindig úgy vagyok vele, hogy csak legyünk túl rajta és voálá igazából eltelt 9 hónap és fogalmam sincs mi történt ezalatt az idő alatt. Kb nem emlékszem semmire, ami szomorú azért… Remélem ő nem szenved, hálisten nem fog erre emlékezni, de azért remélem nem fáj semmije és azért boldogságot is érez néha. Kevésbé maradt meg rajtam mostanában, inkább a járókában vagy az ágyban vagy a pihenőszékben aludt, de most újra aludt rajtam is. Ilyenkor szeretném azt hinni, hogy rám van szüksége. Hogy érezzen, hogy halljon engem és ez nyugtatja meg. Aztán lehet csak ámítom magam, de nekem nagyon jól esik az ő közelsége. Még akkor is ha néha azt gondolom, hogy nem bírom tovább. Az elmúlt másfél hónapban nagyon sokszor villogott ez a felirat az agyamban. Most kicsit alábbhagyott, és néha sikerül teljesen ki is kapcsolni, de még nem tökéletes. A férjem nagyon sokat segített. Köszönöm, szívem. Sírni se sírtam sokat mostanában, mintha kicsit ki lennék égve (ezt ő is mondta…). Dehát ez csak átmeneti állapot, ezzel szokott ő is győzködni meg én is magamat amikor eszembe jut. Nem lesz mindig így. A szinuszgörbe előbb-utóbb felfelé fog menni. 

A csoda egyellőre várat magára. Az EEG nem mutat érdemi változást. Elhagyjuk a Convulexet, aztán a Medrolt, aztán lesz ami lesz. Vagy nem. Mármint valami lesz. Csak várni kell.

Nagyon lassan és nehezen telik ez a hét, és a legjava még hátra van. Holnap derül ki, hogy hatásos-e a ketogén diéta. Én ránézésre azt mondom, hogy igen, de az EEG fogja igazán eldönteni. Nagyon szurkolok és nagyon szeretnék már túl lenni ezen. Megjött a múlt heti MR eredmény is, Patrik agyalapi mirigye teljesen rendben van, szóval a szervekkel lehet probléma, gondolom az lesz a következő, bár az endokrinológián vállalhatatlanul viselkednek, nem is bírom most leírni, mert emiatt tegnap teljesen ki voltam dőlve, testileg-lelkileg. Már érzem ha rá gondolok megy fel a vérnyomásom. Szóval szeretném, ha azt Budapesten kezelnék, mert így sose jutunk egyről a kettőre. Mivel új rendszer van a kórházban, meg tudtuk nézni az összes eddigi MR leletet, amit csináltak, és Patrik nagymamája meg is szakértette, és igazából arra jutott, hogy semmi meglepő nincs a viselkedésén, és szerinte az egész hercehurca ami zajlik a gyógyulás folyamata. Ja és ő is meg én is úgy gondoljuk, hogy túl van lehet gyógyszerezve… erről beszélni akarok holnap a főorvosnővel. Nem vagyok jól amúgy, bármin, de tényleg bármin bármikor el tudom sírni magam és ez kezd idegesíteni. És többet nem mondom, hogy jól vagyok, nem fogom leplezni, hogy nagyon el vagyok fáradva, testileg-lelkileg mindenhogyan. De nem panaszkodom, inkább akkor nem beszélgetek, csak hallgatok. 

Patrik gyönyörű, kevés a gyanús dolog, sokkal hamarabb véget ér és sokkal kevésbé látványos. A figyelme is jobb állítólag, bár ugye ez nekem annyira nem tűnik fel, mert mindig vele vagyok. Ami miatt aggódom az a fejemelgetés. Sokkal jobban ment, kitolta magát meg minden és most nem csinálja és ez is totál kikészít. A dévényes kedden azt mondta, hogy nem érez olyan letapadást sehol ami akadályozná a mozgásban. Ami jó is meg nem is… van az a hülye reklám… minden fejben dől el… sajnos itt a sok herce-hurca és szabadságolás miatt nem tudtunk semmilyen fejlesztésre menni…. (mikor???) de remélem most beindul majd a buli. És akkor jön igazán a neheze, őt fejleszteni. Csak mondják holnap azt, hogy rendben van, jó úton vagyunk, elhagyunk gyógyszert… Ezt fogják mondani. Eldöntöttem.

Őszintén remélem, hogy ez a mélypont és ennél már csak jobb lesz. Nem csak a lelkiállapotom hanem a helyzet is. Éjjel amikor felébredt már azon gondolkodtam, hogy Isten, a Teremtő, az univerzum, a 42 bárki, vagy kinek ki, miért hagyja hogy ez legyen. De már megint az okokat a miérteket keresem holott marhára nem ezzel kellene foglalkoznom. Csak az a baj hogy eljutottam oda hogy bármin, és tényleg bármin elsírom magam. Egyszerűen szörnyű. Olyan hullámvölgyek vannak, amiket nem tudok hova tenni, bár leginkább csak néha van egy-egy kitörés felfelé, de leginkábbb a mélyben tapogatózom. Pedig türelmesnek kellene lennem még 1 hétig. Nem azt mondom, hogy jövő pénteken minden megváltozik és hirtelen minden happy lesz, de lesz fogalmunk arról legalább, hogy merre tovább. Kövessük a sárga utat, hagyjuk el a zöldet, vagy menjünk neki a mezőnek látatlanul? Fogalmam sincs. Próbáltam foglalkozni akkor vele, játszani, tanítgatni amit a dévényestől meg a konduktortól lestem el, de nem nagyon akarta. És ez is kiborít. Van amiben jobb de van amiben rosszabb mint eddig volt. DE MIÉRT? Nem értem, semmit nem értek már. Kicsit bágyadt is, nem tudom hogy az időjárás vagy a szervezétben zajló átprogramozás miatt van ez… lehet az utóbbi. Alacsony is volt valami májértéke a heti vérvételen. És nagyon kíváncsi leszek az MR eredményére is. Mindig vannak ilyen fordulópontok, legalábbis már többször hittem azt, hogy vannak és azután a hét után majd tudjuk mit csináljunk, hogy jobb legyen, de eddig egy ilyen fordulópont sem hozott olyan változást mint szerettük volna. Talán majd most ez a hét, de tényleg. Lesz itt minden, MR eredmény, látásvizsgálat, kontroll EEG… és utána mi lesz? Semmi nincs betervezve a következő hétre. Még. Pedig nem bánnám, ha lenne egy hetünk amikor nem KELL sehova menni, hanem mi választhatjuk meg mit csinálunk és hova megyünk. Ez alól kivételt képez a konduktor, hozzá bármikor, mert annak legalább van is értelme. Nem úgy mint a 3 hónap katonának… szörnyű nem is értem. Semmit nem értek. Főleg magamat amiért így viselkedem. De hiába próbálom magam kicsit helyrehozni. A kanapéról alig bírok felállni néha és nem csak azért mert fáradt vagyok, egyszerűen béna. Ez a legjobb szó rá, hogy béna. Lebénult, elmerülve a sok miért hogy mikor miafasz kérdések között mélyen a tengerszint alatt a kibaszott sötétben. 

De fel kell állni nincs mese. Maguktól a dolgok nem kerülnek a helyükre, nem csinálódik meg a kaja, nem eteti meg magát a macska. Még jó, hogy tudok úszni és nem félek a víztől. 

Igen, tele vagyok és nem félek bevallani! Na jó, egy kicsit. Néha annyira el tud uralkodni rajtam a kételkedés, hogy általában addig hergelem magam amíg kiolvasom a fél internetet, amitől persze még rosszabb lesz a helyzet. Pár napja megint itt kering a kétely a fejem felett és nem akar elmenni. Néha már azt se tudom mit higgyek. Kérdez valamit egy orvos én néha már csak habogok, elmondom, hogy néha én sem hiszem el amit látok, vagy nem tudom hogy ez valami volt, vagy semmi vagy mi volt. Kételkedem a saját ítélőképességemben is néha. Ez most az volt? Nem? De már nem készítek videókat mint egy időben… nem akarom hogy meg legyenek örökítve, legszívesebben az eddigieket is kitörölném, de még jól jöhet. Amíg nem lesz teljesen tünetmentes. És ez még hagyján, hogy a saját szememben kételkedem. Én a jövőben is kételkedem. Ami még rosszabb. Hogy is haladjak előre, bízzak, csináljam a dolgom ha folyton előjönnek a kérdések, hogy “mi lesz ha”, és “mit fogok csinálni ha”, és “hogyan fogom/fogjuk bírni”. A múlttal kapcsolatban is rengeteg ilyen kínzó kérdésem volt (van), de azzal végképp nem kellene foglalkozni. Ahogy igazából a jövővel sem, hiszen ahogy valamikor mostanában írtam, a jelennel kell foglalkozni. 

Szóval igen, már pénteken belengették, hogy ha minden rendben lesz, vasárnap hazamehetünk. Szombaton volt az első nap amikor mind az 5 étkezés KetoCal volt, vasárnap reggel, a tízórai után fél órával viszont 3,4 (astrup szerint 4) volt a vércukra, ezért némi milegyen-mitcsináljunk-telefonálokinkábbegyet után a döntés az lett hogy maradjunk még vasárnap. Hátjó. Még jó hogy sejtettem, hogy így lesz, de azért összepakoltam meg lehúztam az ágyneműt. A férjem nem sokkal később megérkezett, átpakoltam ami már nem kell, és ment is haza, mert a macskához most senki nem tudott átmenni és aggódtunk amúgy is hogy mi lesz vele ebben a dögmelegben. Csendesen telt a délután, bár kicsit nyűgös volt, de sajnos azt kell hogy mondja, hogy azért mert rajtam egy kicsit (nem annyira mint kedden) eluralkodott az idegi fáradtság, ideges lettem, mikor próbáltam rávenni dolgokra. És vannak itt babák… na jó nem, ebbe bele sem kezdek, Patrikot senkihez nem lehet hasonlítgatni, hogy mit csinál vagy mit nem, csakis önmagához. És önmagához képest jók vagyunk! Nem aludt sokat napközben, úgyhogy fél 7-kor hagytam elaludni vacsi előtt. De 8-kor mondom legkésőbb fel kell, hogy kelljen, merthát vacsi kell, vércukrot is kell mérni, gyógyszert is kell bevenni… fürödni is kell, mert egész nap izzadt(unk). Szóval már háromnegyed 8-kor elkezdtem simogatni, meg jönni-menni a szobában, fel is ébredt és nem csinálta a gyanús dolgot! Pedig nem magától ébredt, márpedig olyankor mindig volt, és jobban is látszódott meg minden. És most nem volt. És annyira jó volt, fürcsi, evés, és vissza is aludt. Olyan ügyes volt 🙂 Ma reggel fél 5-kor kelt, háromnegyed 6-kor kapott reggelit. Határeset a vércukor, de nem alacsony, a határon mozog. Úgyhogy jött a főorvosnő, (ő is) bocsánatot kért, és mondta, hogy mehetünk haza. Pedig már ma is kezdtem magam szarul érezni, ideges lenni. Kicsit még nyűgös, átmozgatás közben is sírt. De azért mertem nekiállni, mert nem aludt még, élénk volt, de a végére valószínű nagyon elfáradt, összebújtunk és el is aludt.

Nagyon nehezen indult ez a hét, a sok sírással és nyünnyögéssel, de fokozatosan jobb lett. Szerdán már egész jó volt a helyzet aztán tegnap, csütörtökön már mondhatni tök jó. Ezzel együtt az én kedvem és lelkivilágom is egy sinusgörbére hasonlít. Iszonyat szenvedtem hétfőn és kedden, szerdán a múlt felemlegetése, a válaszok keresése megint nem tett jót, de abból talpra álltam. Nem merenghetek állandóan, nem ismételgethetem a megválaszolhatatlan kérdéseket állandóan, görcsösen, az senkinek nem tesz jót. Tegnap pedig már úgy voltam vele hogy tök jól vagyok. Szerda este, a délutáni alvás után semmi nem volt, egy gyanús pillantás se. Annyira örültem, pillanatra láttam az alagút végét. Tegnap azért volt gyanús, de kövezzenek meg, szerintem kevésbé volt intenzív, nem is tartott sokáig, mintha enyhült volna. Asszem ez a legjobb szó rá, enyhült. Ma reggel is csak 1 gyanús mozdulatot láttam. Lehet a ma reggeli hullámvölgy a tegnap este maradéka. Elaludt szépen vacsi után, de 8 után megébredt, már nem tudom mire és akkor volt gyanús dolog. És akkor megint elkezdtem filózni. De minek??? Kutattam az internetet a válaszokért, megerősítésért, cáfolatért, már angolul is. És hirtelen nagyon elfáradtam. Írtam a férjemnek hogy hívjon fel 10-kor hogy beadjam az utolsó gyógyszert. Úgy voltam vele, hogy mindent kikapcsolok és megpróbálok aludni, bár úgyse fog menni. De ment, úgy elaludtam mint a bunda. 10 előtt 5 perccel ébredtem, írtam is a férjemnek hogy fent vagyok nyugi 🙂 Azért Ő felhívott <3 Beadtam a gyógyszert, aludtunk tovább. És itt kezdődött a rémálom, én nem tudom mi volt múlt éjjel, de 2 órán keresztül sírt egy baba, de olyan sikítva sírósan. Patrik is megébredt, de kis nyünnyögés után a cumedli segített neki visszaaludni. És utána még 2x volt olyan zaj az osztályos, egyszer még egy nővér is bejött hogy elvigye a mérleget. Folyton menés volt, beszéd, sírás minden… reggel láttam, hogy 3-mal több gyerek van… gondolom kicsit sűrűre sikeredett az éjjel. És emiatt nagyon rosszul aludtam. És ez rátett egy lapáttal a tegnap esti hullámvölgyre. Naés reggel néztem a fészbukot (de mineeeek??), bent vagyok egy csoportban, ahol egy sérült baba napjait írja le az anyuka. És írt egy bejegyzést, amit akár én is írhattam volna, annyira átérzem és tudom, hogy miről ír. A kommentelők is buzdították, meg írták hogy el se tudják képzelni milyen lehet… én el tudom. És úgy látszik ez sem segített. Pink száma jár az eszemben, a Fucking Perfect. 

Mindegy, nem rinyálok tovább, az nem visz előre. Csak nem lennék rohadt fáradt. Mert ha már idegileg el vagyok fáradva, nem szeretem ha testileg is, mert abból semmi jó nem sül ki. Pedig nem aludhatok mint otthon szoktam, egyrészt nincs igazán hol, meg azért jövés menés van, nem is tudnék. 

Nem szeretem amikor ilyen vagyok. Pedig ez is én vagyok, aki elsírja magát ha csak ránéz arra a tökéletes kisbabára, aki az Övé és akit mindennél jobban szeret és bármit megtenne érte. 

Talán megint csak türelmetlen vagyok. Alapvetően 3 hónapot mondanak, hogy annyit kell végigcsinálni, hogy lássuk hat-e a diéta. A főorvosnő szerint 1-2 hét is elég. és ez még csak a 4. nap, még nem is álltunk át teljesen. Én meg már rögtön azt várnám hogy minden rendbe jön?? Hülye vagyok én?? Nem, csak kibaszott türelmetlen. Tegnap Patrik már újra “beszélt”, nem csak nyünnyögött, még 1-2 kisebb mosolyt is ki tudtam csalni belőle. És sokat nyüstöltem is, tornáztunk, mozgattam, gyakoroltuk a felülést, a fordulást, a támaszkodást. És most meg “mentegetem” magam? Nem tudom, próbálom talán meggyőzni magam, hogy nem szabad csüggedni. Az nem visz előre. A Hit, a munka folytatása, a NEM KESERGÉS, na az visz előre.

Köszönöm, ez most kellett. Még nem tökéletes, de már jobb. És most ráveszem magam, hogy reggelizzek. 

Szóval már itt vagyunk a Szent János kórházban, ma megkapta az első KetoCal tápszert. Persze hogy benyakalta, szerintem észre sem vette, hogy nem a szokásos van az üvegben. Nagyon nagyon éhes, állandóan csak enne. Az elmúlt napok nagyon nehezek voltak, nagyon nyűgös volt, sokat sírt, főleg kajáért, olyan keservesen hogy nem is értettem. Arra jutottunk az anyósommal hogy most kezd csak igazán dolgozni a szteroid, jönnek a mellékhatások elég szépen :/ Szerencsére, a “gyanús dolog” is egyre kevesebb, nem is olyan intenzív, néha nem tudom eldönteni hogy ez most az volt-e vagy sem. Voltunk sétálni is, persze végig nyünnyögött, de nekem jól esett kimozdulni a kórteremből. Nem nagyon merem kivinni amúgy, mert mégiscsak kórház, meg gyerekosztály nem lenne jó ha összeszednénk valami nyavalyát, nagyon nem lenne jó. Több szempontból sem, úgyhogy én is 800x mosok kezet, jó kis kórházi fertőtlenítős szappannal, ami novemberben annyira szétcseszte a kezem. De most nem foglalkozom a múlttal, azt a dolgot pihentetem, majd ha lesz rá energiám foglalkozom vele. Addig is próbálok megbirkózni a jelennel, merthát nem szeretek itt lenni. Nem rossz amúgy, a férjem szavaival élve egész otthonos. Fotelágyon alszom, Patriknak is jó ágya van, szekrény, asztal, székek, kis télikert, bár talán kicsit meleg van. A délelőtti idegeskedés, meg hogy nem tudtam kávét inni, meg talán vizet is keveset ittam azt eredményezte, hogy a délutáni 20 perces szunya után éreztem, hogy jön a migrén, rögtön kértem is fejfájáscsillapítót. Nem játék, nagyon nem lenne jó ha elöntene. Hatott, meg ettem is házi borsófőzeléket bundáskenyérrel. Meg csomó nasit 🙁 De megbeszéltük, hogy majd inkább zöldséget rágcsálunk 😀 Patrik nagyrészt úgyis csak azt ehet majd, leginkább az lesz otthon úgyhogy nekünk is kell majd enni. Ma este már megnéztem 2 Jóbarátokat, kicsit próbálok azért kikapcsolni. Tényleg jót tett a séta is, bazi nagy ez a kórház, szépen rendben van tartva a kertje meg minden. 

Iszonyat sokat filózok sajnos még mindig a jövőn. Annyira várom, hogy forduljon, hogy rendesen könyököljön (bár ma leesett az állam úgy csinálta a fekvőtámaszokat), hogy egye a lábfejét is, hogy sokkal többet mosolyogjon (mostanában csak sír), minden más babás dologra úgy vágyom hogy lássam tőle, hogy csinálja és élvezi. Minden nap dobban egy nagyot a szívem amikor látok valamit amit eddig nem csinált. Most határozottan vizslatja az idegen arcokat, rákap a cumira a két kis ökölbe szorított kezével, megnyalogatja és összeütögeti a kezében lévő játékokat… és ilyenkor érzem hogy na jólvan jó úton haladunk. És ennél csak jobb lesz, minden nappal majd jön valami új, remélem! És csak álmodozom egyellőre arról, hogy ha jobban lesz, többé-kevésbé rohammentesen mennyi mindent fog még csinálni! Mert igenis fogja, érzem a zsigereimben, hogy neki semmi baja, csinálná, csinálna mindent de a zizegés a fejében ne, hagyja. De majd most. Ő egy CSODA.