Ahogy próbálom magam összetartani mindig elképzelem a valamit ami összetart. Egy időben kis falucska volt, házakkal, kerítéssel, fákkal stb. Aztán amikor jött egy-egy rosszabb pillanat, sírással, kétségbeeséssel, tehetetlenséggel mindig jött az amúgy láncon tartott, sarokban gubbasztó fekete szörny és lerombolta az egészet. És akkor lehetett összerakni, felépíteni, helyretenni újra mindent. Ez ment egy darabig, de egy idő után sajnos már csak a pusztaság maradt.
Most törékenység van. Ez körülbelül annyi, hogy random el tudnám magam sírni, nem is kell semmilyen trigger. Elalszik, kicsit én is elbóbiskolok, felébredek és sírhatnékom van. Teszek-veszek miközben alszik, ránézek, hogy lélegzik-e és sírhatnékom van (persze hogy lélegzik). Ilyenkor a bennem lévő üvegkocka eltörik és én mezítláb mászkálok a törött darabkákon.
Mos elég sok dolgunk van, folyton menni kell valahova, kontrollok, vérvétel, konduktor, háziorvos… jó, mert az ember kimozdul, kénytelen felöltözni, megfésülködni, és ez rutinná válik. Rossz mert olyan jó lenne pihenni csak itthon. Majd holnap, elvileg semmi dolgunk nincs. És azt utálom, hogy ez mind ilyen “kell”. Szóval nem én választom meg, hogy jó akkor ma menjünk ide-oda, hanem menni kell. Elmennék én a világ végére is a Patrikért, nem arról van szó, meg ez nyilván időszakos, október közepéig tart, utána nyugi lesz. De jó lenne megválasztani, hogy mikor akarok sétálni, vásárolni menni és nem összekötni a kellemeseket a hasznosakkal. Bár jelenleg az alattunk zajló felújítás miatt menekülnék itthonról, de igazából nincs hova 😀 úgyhogy én tűrök, Patrikot meg nem különösebben zavarja, még mosolygott is rá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: