CsodaPatrik

Péntek

A csoda egyellőre várat magára. Az EEG nem mutat érdemi változást. Elhagyjuk a Convulexet, aztán a Medrolt, aztán lesz ami lesz. Vagy nem. Mármint valami lesz. Csak várni kell.

Csodavárás vol. 6383839

Nagyon lassan és nehezen telik ez a hét, és a legjava még hátra van. Holnap derül ki, hogy hatásos-e a ketogén diéta. Én ránézésre azt mondom, hogy igen, de az EEG fogja igazán eldönteni. Nagyon szurkolok és nagyon szeretnék már túl lenni ezen. Megjött a múlt heti MR eredmény is, Patrik agyalapi mirigye teljesen rendben van, szóval a szervekkel lehet probléma, gondolom az lesz a következő, bár az endokrinológián vállalhatatlanul viselkednek, nem is bírom most leírni, mert emiatt tegnap teljesen ki voltam dőlve, testileg-lelkileg. Már érzem ha rá gondolok megy fel a vérnyomásom. Szóval szeretném, ha azt Budapesten kezelnék, mert így sose jutunk egyről a kettőre. Mivel új rendszer van a kórházban, meg tudtuk nézni az összes eddigi MR leletet, amit csináltak, és Patrik nagymamája meg is szakértette, és igazából arra jutott, hogy semmi meglepő nincs a viselkedésén, és szerinte az egész hercehurca ami zajlik a gyógyulás folyamata. Ja és ő is meg én is úgy gondoljuk, hogy túl van lehet gyógyszerezve… erről beszélni akarok holnap a főorvosnővel. Nem vagyok jól amúgy, bármin, de tényleg bármin bármikor el tudom sírni magam és ez kezd idegesíteni. És többet nem mondom, hogy jól vagyok, nem fogom leplezni, hogy nagyon el vagyok fáradva, testileg-lelkileg mindenhogyan. De nem panaszkodom, inkább akkor nem beszélgetek, csak hallgatok. 

Patrik gyönyörű, kevés a gyanús dolog, sokkal hamarabb véget ér és sokkal kevésbé látványos. A figyelme is jobb állítólag, bár ugye ez nekem annyira nem tűnik fel, mert mindig vele vagyok. Ami miatt aggódom az a fejemelgetés. Sokkal jobban ment, kitolta magát meg minden és most nem csinálja és ez is totál kikészít. A dévényes kedden azt mondta, hogy nem érez olyan letapadást sehol ami akadályozná a mozgásban. Ami jó is meg nem is… van az a hülye reklám… minden fejben dől el… sajnos itt a sok herce-hurca és szabadságolás miatt nem tudtunk semmilyen fejlesztésre menni…. (mikor???) de remélem most beindul majd a buli. És akkor jön igazán a neheze, őt fejleszteni. Csak mondják holnap azt, hogy rendben van, jó úton vagyunk, elhagyunk gyógyszert… Ezt fogják mondani. Eldöntöttem.

Zuhanórepülés

Őszintén remélem, hogy ez a mélypont és ennél már csak jobb lesz. Nem csak a lelkiállapotom hanem a helyzet is. Éjjel amikor felébredt már azon gondolkodtam, hogy Isten, a Teremtő, az univerzum, a 42 bárki, vagy kinek ki, miért hagyja hogy ez legyen. De már megint az okokat a miérteket keresem holott marhára nem ezzel kellene foglalkoznom. Csak az a baj hogy eljutottam oda hogy bármin, és tényleg bármin elsírom magam. Egyszerűen szörnyű. Olyan hullámvölgyek vannak, amiket nem tudok hova tenni, bár leginkább csak néha van egy-egy kitörés felfelé, de leginkábbb a mélyben tapogatózom. Pedig türelmesnek kellene lennem még 1 hétig. Nem azt mondom, hogy jövő pénteken minden megváltozik és hirtelen minden happy lesz, de lesz fogalmunk arról legalább, hogy merre tovább. Kövessük a sárga utat, hagyjuk el a zöldet, vagy menjünk neki a mezőnek látatlanul? Fogalmam sincs. Próbáltam foglalkozni akkor vele, játszani, tanítgatni amit a dévényestől meg a konduktortól lestem el, de nem nagyon akarta. És ez is kiborít. Van amiben jobb de van amiben rosszabb mint eddig volt. DE MIÉRT? Nem értem, semmit nem értek már. Kicsit bágyadt is, nem tudom hogy az időjárás vagy a szervezétben zajló átprogramozás miatt van ez… lehet az utóbbi. Alacsony is volt valami májértéke a heti vérvételen. És nagyon kíváncsi leszek az MR eredményére is. Mindig vannak ilyen fordulópontok, legalábbis már többször hittem azt, hogy vannak és azután a hét után majd tudjuk mit csináljunk, hogy jobb legyen, de eddig egy ilyen fordulópont sem hozott olyan változást mint szerettük volna. Talán majd most ez a hét, de tényleg. Lesz itt minden, MR eredmény, látásvizsgálat, kontroll EEG… és utána mi lesz? Semmi nincs betervezve a következő hétre. Még. Pedig nem bánnám, ha lenne egy hetünk amikor nem KELL sehova menni, hanem mi választhatjuk meg mit csinálunk és hova megyünk. Ez alól kivételt képez a konduktor, hozzá bármikor, mert annak legalább van is értelme. Nem úgy mint a 3 hónap katonának… szörnyű nem is értem. Semmit nem értek. Főleg magamat amiért így viselkedem. De hiába próbálom magam kicsit helyrehozni. A kanapéról alig bírok felállni néha és nem csak azért mert fáradt vagyok, egyszerűen béna. Ez a legjobb szó rá, hogy béna. Lebénult, elmerülve a sok miért hogy mikor miafasz kérdések között mélyen a tengerszint alatt a kibaszott sötétben. 

 

De fel kell állni nincs mese. Maguktól a dolgok nem kerülnek a helyükre, nem csinálódik meg a kaja, nem eteti meg magát a macska. Még jó, hogy tudok úszni és nem félek a víztől. 

Tele vagyok kétellyel

Igen, tele vagyok és nem félek bevallani! Na jó, egy kicsit. Néha annyira el tud uralkodni rajtam a kételkedés, hogy általában addig hergelem magam amíg kiolvasom a fél internetet, amitől persze még rosszabb lesz a helyzet. Pár napja megint itt kering a kétely a fejem felett és nem akar elmenni. Néha már azt se tudom mit higgyek. Kérdez valamit egy orvos én néha már csak habogok, elmondom, hogy néha én sem hiszem el amit látok, vagy nem tudom hogy ez valami volt, vagy semmi vagy mi volt. Kételkedem a saját ítélőképességemben is néha. Ez most az volt? Nem? De már nem készítek videókat mint egy időben… nem akarom hogy meg legyenek örökítve, legszívesebben az eddigieket is kitörölném, de még jól jöhet. Amíg nem lesz teljesen tünetmentes. És ez még hagyján, hogy a saját szememben kételkedem. Én a jövőben is kételkedem. Ami még rosszabb. Hogy is haladjak előre, bízzak, csináljam a dolgom ha folyton előjönnek a kérdések, hogy “mi lesz ha”, és “mit fogok csinálni ha”, és “hogyan fogom/fogjuk bírni”. A múlttal kapcsolatban is rengeteg ilyen kínzó kérdésem volt (van), de azzal végképp nem kellene foglalkozni. Ahogy igazából a jövővel sem, hiszen ahogy valamikor mostanában írtam, a jelennel kell foglalkozni. 

Menjünk maradjunk…

Szóval igen, már pénteken belengették, hogy ha minden rendben lesz, vasárnap hazamehetünk. Szombaton volt az első nap amikor mind az 5 étkezés KetoCal volt, vasárnap reggel, a tízórai után fél órával viszont 3,4 (astrup szerint 4) volt a vércukra, ezért némi milegyen-mitcsináljunk-telefonálokinkábbegyet után a döntés az lett hogy maradjunk még vasárnap. Hátjó. Még jó hogy sejtettem, hogy így lesz, de azért összepakoltam meg lehúztam az ágyneműt. A férjem nem sokkal később megérkezett, átpakoltam ami már nem kell, és ment is haza, mert a macskához most senki nem tudott átmenni és aggódtunk amúgy is hogy mi lesz vele ebben a dögmelegben. Csendesen telt a délután, bár kicsit nyűgös volt, de sajnos azt kell hogy mondja, hogy azért mert rajtam egy kicsit (nem annyira mint kedden) eluralkodott az idegi fáradtság, ideges lettem, mikor próbáltam rávenni dolgokra. És vannak itt babák… na jó nem, ebbe bele sem kezdek, Patrikot senkihez nem lehet hasonlítgatni, hogy mit csinál vagy mit nem, csakis önmagához. És önmagához képest jók vagyunk! Nem aludt sokat napközben, úgyhogy fél 7-kor hagytam elaludni vacsi előtt. De 8-kor mondom legkésőbb fel kell, hogy kelljen, merthát vacsi kell, vércukrot is kell mérni, gyógyszert is kell bevenni… fürödni is kell, mert egész nap izzadt(unk). Szóval már háromnegyed 8-kor elkezdtem simogatni, meg jönni-menni a szobában, fel is ébredt és nem csinálta a gyanús dolgot! Pedig nem magától ébredt, márpedig olyankor mindig volt, és jobban is látszódott meg minden. És most nem volt. És annyira jó volt, fürcsi, evés, és vissza is aludt. Olyan ügyes volt 🙂 Ma reggel fél 5-kor kelt, háromnegyed 6-kor kapott reggelit. Határeset a vércukor, de nem alacsony, a határon mozog. Úgyhogy jött a főorvosnő, (ő is) bocsánatot kért, és mondta, hogy mehetünk haza. Pedig már ma is kezdtem magam szarul érezni, ideges lenni. Kicsit még nyűgös, átmozgatás közben is sírt. De azért mertem nekiállni, mert nem aludt még, élénk volt, de a végére valószínű nagyon elfáradt, összebújtunk és el is aludt.

Hullámvölgyek

Nagyon nehezen indult ez a hét, a sok sírással és nyünnyögéssel, de fokozatosan jobb lett. Szerdán már egész jó volt a helyzet aztán tegnap, csütörtökön már mondhatni tök jó. Ezzel együtt az én kedvem és lelkivilágom is egy sinusgörbére hasonlít. Iszonyat szenvedtem hétfőn és kedden, szerdán a múlt felemlegetése, a válaszok keresése megint nem tett jót, de abból talpra álltam. Nem merenghetek állandóan, nem ismételgethetem a megválaszolhatatlan kérdéseket állandóan, görcsösen, az senkinek nem tesz jót. Tegnap pedig már úgy voltam vele hogy tök jól vagyok. Szerda este, a délutáni alvás után semmi nem volt, egy gyanús pillantás se. Annyira örültem, pillanatra láttam az alagút végét. Tegnap azért volt gyanús, de kövezzenek meg, szerintem kevésbé volt intenzív, nem is tartott sokáig, mintha enyhült volna. Asszem ez a legjobb szó rá, enyhült. Ma reggel is csak 1 gyanús mozdulatot láttam. Lehet a ma reggeli hullámvölgy a tegnap este maradéka. Elaludt szépen vacsi után, de 8 után megébredt, már nem tudom mire és akkor volt gyanús dolog. És akkor megint elkezdtem filózni. De minek??? Kutattam az internetet a válaszokért, megerősítésért, cáfolatért, már angolul is. És hirtelen nagyon elfáradtam. Írtam a férjemnek hogy hívjon fel 10-kor hogy beadjam az utolsó gyógyszert. Úgy voltam vele, hogy mindent kikapcsolok és megpróbálok aludni, bár úgyse fog menni. De ment, úgy elaludtam mint a bunda. 10 előtt 5 perccel ébredtem, írtam is a férjemnek hogy fent vagyok nyugi 🙂 Azért Ő felhívott <3 Beadtam a gyógyszert, aludtunk tovább. És itt kezdődött a rémálom, én nem tudom mi volt múlt éjjel, de 2 órán keresztül sírt egy baba, de olyan sikítva sírósan. Patrik is megébredt, de kis nyünnyögés után a cumedli segített neki visszaaludni. És utána még 2x volt olyan zaj az osztályos, egyszer még egy nővér is bejött hogy elvigye a mérleget. Folyton menés volt, beszéd, sírás minden… reggel láttam, hogy 3-mal több gyerek van… gondolom kicsit sűrűre sikeredett az éjjel. És emiatt nagyon rosszul aludtam. És ez rátett egy lapáttal a tegnap esti hullámvölgyre. Naés reggel néztem a fészbukot (de mineeeek??), bent vagyok egy csoportban, ahol egy sérült baba napjait írja le az anyuka. És írt egy bejegyzést, amit akár én is írhattam volna, annyira átérzem és tudom, hogy miről ír. A kommentelők is buzdították, meg írták hogy el se tudják képzelni milyen lehet… én el tudom. És úgy látszik ez sem segített. Pink száma jár az eszemben, a Fucking Perfect. 

Mindegy, nem rinyálok tovább, az nem visz előre. Csak nem lennék rohadt fáradt. Mert ha már idegileg el vagyok fáradva, nem szeretem ha testileg is, mert abból semmi jó nem sül ki. Pedig nem aludhatok mint otthon szoktam, egyrészt nincs igazán hol, meg azért jövés menés van, nem is tudnék. 

Nem szeretem amikor ilyen vagyok. Pedig ez is én vagyok, aki elsírja magát ha csak ránéz arra a tökéletes kisbabára, aki az Övé és akit mindennél jobban szeret és bármit megtenne érte. 

Talán megint csak türelmetlen vagyok. Alapvetően 3 hónapot mondanak, hogy annyit kell végigcsinálni, hogy lássuk hat-e a diéta. A főorvosnő szerint 1-2 hét is elég. és ez még csak a 4. nap, még nem is álltunk át teljesen. Én meg már rögtön azt várnám hogy minden rendbe jön?? Hülye vagyok én?? Nem, csak kibaszott türelmetlen. Tegnap Patrik már újra “beszélt”, nem csak nyünnyögött, még 1-2 kisebb mosolyt is ki tudtam csalni belőle. És sokat nyüstöltem is, tornáztunk, mozgattam, gyakoroltuk a felülést, a fordulást, a támaszkodást. És most meg “mentegetem” magam? Nem tudom, próbálom talán meggyőzni magam, hogy nem szabad csüggedni. Az nem visz előre. A Hit, a munka folytatása, a NEM KESERGÉS, na az visz előre.

Köszönöm, ez most kellett. Még nem tökéletes, de már jobb. És most ráveszem magam, hogy reggelizzek. 

Csodavárás vol. 2

Szóval már itt vagyunk a Szent János kórházban, ma megkapta az első KetoCal tápszert. Persze hogy benyakalta, szerintem észre sem vette, hogy nem a szokásos van az üvegben. Nagyon nagyon éhes, állandóan csak enne. Az elmúlt napok nagyon nehezek voltak, nagyon nyűgös volt, sokat sírt, főleg kajáért, olyan keservesen hogy nem is értettem. Arra jutottunk az anyósommal hogy most kezd csak igazán dolgozni a szteroid, jönnek a mellékhatások elég szépen :/ Szerencsére, a “gyanús dolog” is egyre kevesebb, nem is olyan intenzív, néha nem tudom eldönteni hogy ez most az volt-e vagy sem. Voltunk sétálni is, persze végig nyünnyögött, de nekem jól esett kimozdulni a kórteremből. Nem nagyon merem kivinni amúgy, mert mégiscsak kórház, meg gyerekosztály nem lenne jó ha összeszednénk valami nyavalyát, nagyon nem lenne jó. Több szempontból sem, úgyhogy én is 800x mosok kezet, jó kis kórházi fertőtlenítős szappannal, ami novemberben annyira szétcseszte a kezem. De most nem foglalkozom a múlttal, azt a dolgot pihentetem, majd ha lesz rá energiám foglalkozom vele. Addig is próbálok megbirkózni a jelennel, merthát nem szeretek itt lenni. Nem rossz amúgy, a férjem szavaival élve egész otthonos. Fotelágyon alszom, Patriknak is jó ágya van, szekrény, asztal, székek, kis télikert, bár talán kicsit meleg van. A délelőtti idegeskedés, meg hogy nem tudtam kávét inni, meg talán vizet is keveset ittam azt eredményezte, hogy a délutáni 20 perces szunya után éreztem, hogy jön a migrén, rögtön kértem is fejfájáscsillapítót. Nem játék, nagyon nem lenne jó ha elöntene. Hatott, meg ettem is házi borsófőzeléket bundáskenyérrel. Meg csomó nasit 🙁 De megbeszéltük, hogy majd inkább zöldséget rágcsálunk 😀 Patrik nagyrészt úgyis csak azt ehet majd, leginkább az lesz otthon úgyhogy nekünk is kell majd enni. Ma este már megnéztem 2 Jóbarátokat, kicsit próbálok azért kikapcsolni. Tényleg jót tett a séta is, bazi nagy ez a kórház, szépen rendben van tartva a kertje meg minden. 

Iszonyat sokat filózok sajnos még mindig a jövőn. Annyira várom, hogy forduljon, hogy rendesen könyököljön (bár ma leesett az állam úgy csinálta a fekvőtámaszokat), hogy egye a lábfejét is, hogy sokkal többet mosolyogjon (mostanában csak sír), minden más babás dologra úgy vágyom hogy lássam tőle, hogy csinálja és élvezi. Minden nap dobban egy nagyot a szívem amikor látok valamit amit eddig nem csinált. Most határozottan vizslatja az idegen arcokat, rákap a cumira a két kis ökölbe szorított kezével, megnyalogatja és összeütögeti a kezében lévő játékokat… és ilyenkor érzem hogy na jólvan jó úton haladunk. És ennél csak jobb lesz, minden nappal majd jön valami új, remélem! És csak álmodozom egyellőre arról, hogy ha jobban lesz, többé-kevésbé rohammentesen mennyi mindent fog még csinálni! Mert igenis fogja, érzem a zsigereimben, hogy neki semmi baja, csinálná, csinálna mindent de a zizegés a fejében ne, hagyja. De majd most. Ő egy CSODA.

Sok minden történik

Nem győzöm kapkodni a fejem. A helyzet az, hogy az új gyógyszer sem váltotta be minden reményünket, úgyhogy főorvosnő úgy döntött, hogy alternatív módszerhez nyúlunk, mégpedig a ketogén diétához. Jónak tűnik, jókat olvastam róla, kár hogy előbb nem jutott eszünkbe. Bár 2-3 gyógszert ki szoktak próbálni mielőtt ezt alkalmazzák, de Amerikában előfordul, hogy ez az első amit kipróbálnak. A lényege a sok zsííííír. De nyilván a bevezetése nem egyszerű feladat, mivel a Patrik még elég kicsi neki leeshet a vércukra, ezért kórházban vezetjük be egyellőre a tápszert és majd később kutyulmányokat is. Úgyhogy holnap, azaz hétfőn irány a Szent János Kórház, legalább 1-2 nap, de max 5, szóval pénteken legkésőbb megyünk haza. Amit már most nagyon várok. Kiborít a kórház gondolata is. Patrik amúgy egész jól van, a gyanús dolog megvan, de mintha egyre jobban figyelne… hangra is meg tárgyakra is. Pl sörösüveg, narancslés doboz… imádta ütögetni őket, sőt magához is húzta és meg is nyalta őket. Nagyon cuki volt 🙂 Ma reggelre viszont vmi soklábú megmászt, a bal karján 4 piros pötty van, olyan mintha szúnyogcsípés lenne. Vagy pók :/ Holnap úgyis megyünk kórházba… 

Kicsit még mindig nyűgös, meg nagyon éhes állandóan :O Nem lehet neki eleget adni, de meg tudom érteni, fejlődő szervezet. És nem szereti a kanalat mostanában, inkább cumisüvegből enne, hiába lakott jól kanállal igényeli a cumit is, de a víz nem feltétlen elégíti a cumizási vágyát. Úgyhogy vettem nagy lyukú cumisüvegfejet megpróbáljuk abból etetni gyümölccsel meg zöldséggel. Kicsit hígabban szerintem nem lesz gáz.

Én nem vagyok valami jól, random jönnek rám sírós és nevetős kedvek. De inkább sírós, főleg ha ő is nyűgös, vagy épp a gyanús dolgot csinálja. Kikészít. De a diéta hatására ha nem is tűnik el teljesen, de csökkenni fog, a mennyisége meg az intenzitása is. Persze ehhez is idő kell. Meg majd jó sok számolgatás meg odafigyelés. De majd kreatív leszek 😉 

Ja és persze fáradt is vagyok, tegnap megpróbáltam kikapcsolni. Egy kicsit sikerült is, de azt hiszem egy darabig nem fog menni teljesen. De igyekszem, muszáj, kell mert meghülyülök. A kórházba is viszem a laptopot, hogy tudjak sorozatot nézni (Jóbarátok rulz). 

A múltba tekintést is folytatom majd, de most abszolút nem vagyok olyan állapotban hogy azon merengjek és visszaemlékezzek. 

Életünk legszebb napja…?

Általában így emlegetik egy gyermek születését, hogy az a szülők élete legszebb napja. Én velem nem így van. Én egyellőre nem tudok úgy visszagondolni arra a napra, mint életem legszebbikére. Biztos (remélem) idővel ez változni fog, majd amikor rendben lesznek a dolgok áldani fogom azt a napot és az orvosokat akik segítettek Patrikot világra hozni és ellátták miután megszületett. De most még nem tudom hova tenni az egészet. Nem hiszem hogy a “a baba nem érzi jól magát, ezért megműtjük” kezdetű eseménysor pozitívan marad meg az ember emlékeiben. Mindenesetre én akkor boldog voltam, megszületett, felsírt, rendben volt. Igazából az azután történtek miatt gondolom így. Nade ennyit a mai siránkozásról. Ha már itt ülök a laptop előtt folytatom a sztorinkat.

Szóval csütörtök reggel 9 körül még pihengettem a szobában amikor bejött a védőnő és mondta hogy hívnak a PIC-re. És ekkor már tudtam, hogy baj van. Csak úgy nem hivogatják az embert a PIC-re. Rohantam fel (már amennyire friss császárosként lehet), és lerohantak az orvosok, hogy véres széklet, véres gyomorváladék, nem tudják mivan valami van a röntgenen, lehet műtét kell szóval viszik Budapestre. Teljesen lesokkolódtam. És még rátettek egy lapáttal, hogy ez meg az van a szívével de most ezzel nem kell foglalkozni nem az a fő baj. Akkor már nem értettem semmit. Vettek tőlem vért, Patrikot pedig elkezdték beszerelkezni a szállító inkubátorba. Közben hívott a férjem, rögtön szaladt a kórházba amikor mondtam mi van. Nagyon sokáig szerelték, állítgatták az infúziókat, a férjemnek el is kellett mennie időközben. Ültem a folyosón és vártam hogy mikor gurítják ki, nem bírtam végignézni ahogy “szerelik”. Jöttek, jó utat kívántam nekik, számot cseréltünk a doktornővel aki vitte. Lélegeztetőn volt és altatva, ha kell beavatkozás minél előbb mehessen a műtőbe. (És most belém hasított a gondolat hogy miért kínzom magam ezekkel az emlékekkel. De hiába akarnám eltemetni őket, akkor is így volt, nem lehet meg nem történtté tenni. Meg kell küzdeni és fel kell dolgozni.) Édesapja nemsokára indult utána Budapestre, majdnem egy időben értek fel. A nagyszülei már várták a kórházban, a mentősök annyit mondtak nekik hogy jól viselte az utat. Felért az édesapja is, és majdnem 2 órányi várakozás. Vizsgálták. És nem kellett műteni. Nagy sóhaj. De valami van, gyulladás, fertőzés, nem tudják, úgyhogy antibiotikum. Rengeteget sírtam. És megjött a tej is, iszonyat fájt, próbáltam fejni, dehát zöldfülű voltam. Segítettek is, de nem sokat javult. Alig aludtam. Másnap kiengedtek, hazajöttem, macskát simogattam, lefejtem annyi tejet amit tudtam és már ültünk is a kocsiba, látnom kellett. Még lélegeztetőn volt, de stabil volt az állapota. Mellette 600 és 900 grammal született babák. Patrik nagynak tűnt mellettük. Simogattuk és beszéltünk hozzá. Aznap végre együtt aludhattam a férjemmel. Nem tudtam odabújni hozzá, mert a seb miatt csak háton tudtam aludni, de nagyon jó volt. Nyilván nem így képzeli el az ember, hogy miután kijön a kórházból 30 km-re alszik a babájától, aki pittyegő gépek között alszik. Azok a pittyegések, hetekig kínoztak hajnalonként. Erről most ennyit, elfáradtam, késő van.

Annyi még, hogy a tegnapi EEG kontrollról bizakodva jöttünk ki, szebb lett sokkal bár a “gyanús dolgok” még megvannak. Megemeltük a gyógyszert, de úgy néz ki jó irányba haladunk. Ha épp nem csinálja a “gyanús dolgot” Patrik nagyon baba. Ma fél órát szórakoztatta magát azzal, hogy a jobb kezében lévő tárgyat a bal kezével ütögette és rugkapálózott a lábaival, nagyon jó volt nézni. És élvezte! Az emelgetésre ma nem nevetett, de talán kicsit nyűgösebb is volt mint szokott lenni. Ahogy láttam nagyon nagyon fehér az az íny elől, fehérebb mint volt talán tényleg lesz végre egy fog. Vagy kettő 🙂

Hogy miért CsodaPatrik?

A húgommal kezdtük el így hívni amíg még a pocakomban volt. Jó a hangzása, cuki, és tükrözi mennyire szerettem már akkor is. Szerencsére nem kellett sokat várni, hogy megfoganjon, annak ellenére, hogy a nőgyógyászom azt mondta januárban, hogy nem biztos hogy olyan egyszerű lesz… de rá 2 hónapra már dobogott is a kis szíve. 

Tegnap este akartam írni, de valamiért nem akart elaludni csak fél 11 körül. Teljesen meg voltam lepve… bár gondolom a gyógyszerváltás miatt most várhatóak ilyenek. Mert a nap felét meg átaludta… nem aludt sokat egyszerre, de többször keveset. Most kivételesen én is megpróbáltam vele együtt pihenni, de így is hulla voltam estére. Azt hiszem a mostani csodára várás nagyon hosszú. Mert hát ránézek és el se tudom képzelni milyen szörnyűségek zajlanak a fejében. Ahogy az egyik rendes orvos mondta “elektromos viharok”. Nem is akarom elképzelni. És mindemellett a legszörnyűbb hogy nem tudok segíteni neki. Persze beadom a gyógyszert, és figyelem minden mozdulatát, meg viszem ide-oda, de nekem konkrétan nincs ráhatásom az állapotára és ez néha azért megőrjít. Mert annyira aranyos és cuki feje van ahogy néz a hatalmas szemeivel, keresve-kutatva az ember arcát. Dünnyög és nyünnyög, próbálja kifejezeni magát. Annyira lehet már tudni hogy épp miért ad hangot. És ez annyira jó, nagyon szeretem hogy ilyen ügyesen ad hangokat. És sír is!  Mennyire örültem, amikor sírni hallottam… nem csak amikor megszületett hanem később a kórházban is. 

És akkor térjünk rá kicsit a múltra. Felsírt amikor megszületett (11:20), még utána is hallottam hogy sírdogál amikor ellátták. De aztán egyszer csak csend lett és megkérdeztem az aneszteziológust, hogy elvitték-e. És azt mondta hogy igen. Pedig reméltem, hogy megmutatják. De kellett neki egy kis oxigén, gondolom siettek fel vele a PIC-re vagy ilyesmi. Nem tudom. Én ugye nem mozdulhattam 6 óráig még, elvittek az őrzőbe. 6 órán keresztül bámultam a napfényben fürdő 20 emeletest, próbáltam aludni, de nem ment mert 2 óra után már kezdett elmúlni az érzéstelenítés hatása. Aztán már csak filóztam hogy mi lehet a kisfiammal. Édesapjával telefonon tartottuk a kapcsolatot, fél 2 körül küldött egy képet a kis űrhajósomról. Mindig így hívtam az oxigénes maszkot, hogy űrhajós sisak. Hatalmas nyálbubi volt a szája szélén, nagyon örültem hogy rendben van. Mikor letelt a 6 óra az egész család kint várt a folyosón, mindenki láthatta, bemehettek hozzá, megnézhették. Azt mondták jól van és stramm kis kölyök. Felállni a császár után azért nem volt egyszerű. Féltem, hogy este nem fogok tudni aludni, de olyan hamar elnyomott az álom. A szobatársam 3 napos babájával volt elfoglalva, azért kicsit beszélgettünk. 

Nem megy nem bírok most többet írni erről. Pedig azt hittem könnyebb lesz és jobban fogom érezni magam ha leírtam. Most épp úgy látszik, hogy nem. 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!